Írásaim | pszichologus

Kontroll

Az alábbiakban nem a híres magyar filmről lesz szó, hanem egy olyan jelenségről, amely sokak életében előfordul.

Adódhatnak olyan helyzetek az életünkben, amelyek fájdalmasak, nehezen küzdünk meg velük, szorongást okoznak. Ilyenek lehetnek például olyan családi események, mint a szülők válása, egy szeretett családtag elvesztése, egy közeli rokon megváltozott élethelyzete (pl. munkanélküliség, alkoholizmus). A kiemelt példák olyan fontos, szeretett emberekkel esnek meg, akik nagy hatással vannak ránk, az életünkre. Azokkal történik baj, akiktől védelmet, támogatást várnánk, amit az adott helyzetben nem kaphatunk meg.

Ilyenkor megeshet az, hogy azt érezzük, bármit is teszünk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket, nem vagyunk képesek megbirkózni velük. Bármennyire is szeretnénk változtatni a helyzeten, nem vagyunk képesek rá. Mivel a rajtunk kívül álló történéseket nem tudjuk kontrollálni, elkezdünk olyan dolgo(ka)t keresni, amin keresztül azt érezhetjük, hogy mi irányítunk. Ilyen lehet például a testünk.
Néhányan kemény edzésbe kezdenek, már-már túlzásba esve róják a köröket a futópályán vagy emelik a súlyt a konditeremben. Néhányan az étkezésükön keresztül próbálják a kezükben tartani az irányítást: speciális étrendet kezdenek követni (pl. vegetáriánusok lesznek vagy liszt és cukor nélkül kezdenek étkezni), vagy kemény fogyókúrába kezdenek a kalóriákat számolgatva. Innen pedig már csak egy lépés vezet az étkezési zavarok sok-sok fajtájához, csak a két leggyakoribbat említve, az anorexiához és a bulimiához.

Nem csak a testünk kontrollálásáról lehet szó, hanem a gondolatok irányításáról, eltereléséről is. Megeshet, hogy ezek az emberek a munkába, tanulásba menekülnek. Igyekeznek maximálisan teljesíteni, ezen keresztül maguknál tartani a kontrollt, saját kezükben tartani életük alakulását. Mert tudják, látták, hogy az kicsúszhat az ember kezéből.

Fontos, hogy tudjuk, a kontroll bizonyos tekintetben jó dolog: biztonságot, önbizalmat adhat, azt az érzést, hogy egyedül is képesek vagyunk szinte bármire. Ez az érzés ugyanakkor el is távolíthat másoktól. Nem lehetetlen átesni a ló túloldalára, és próbálni az irányítást mindig saját magunknál tartani. Az is megtörténhet, hogy ezek az emberek a szokásaik rabjává válnak, beszűkül az életterük. Ha ez így van, egyre nehezebbé válik az, hogy valakit közel engedjenek magukhoz, és segítséget kérjenek.

Bármilyen furcsa is, ezeknek a tüneteknek lelkünk öngyógyítása a céljuk, megküzdési módokat jelentenek. Addig, míg nincs egészségkárosító hatásuk, hasznosak is lehetnek. Ha viszont egyszer megjelentek, és tartósan fennmaradnak, nem könnyű (de nem is lehetetlen!) tőlük szabadulni. Első lépésként fontos annak tudatosítása, hogy aki nem kér segítséget, annak nem is lehet segíteni. Nagyon fontos, hogy ha felismertük a helyzetet, tudjunk, megtanuljunk segítséget kérni, akár a környezetünktől, akár egy szakembertől. Egy pszichológus segítségével képessé válhatunk kiengedni az irányítást a kezünkből, ha már nincs rá olyan nagy szükségünk.

A szülőkről való leválás folyamata - ha kiürül a családi fészek

„Menjek vagy maradjak?” „Segítenem kellene vagy nem?” „Önzés vagy nem, ha a saját utamat járom?” „Hogyan értessem meg velük, hogy akkor is szeretem őket, ha átalakul a kapcsolatunk?” „Miért baj az, ha nem beszélünk minden nap?” „Nem bíznak bennem?” Ezek mind olyan kérdések, melyek gyakran előkerülnek, amikor fiatal felnőttekkel beszélgetek az életben való elindulásukról, a szüleikről való leválási folyamatról.

A családterápiában megkülönböztetünk családi életciklusokat, melyek közül az egyik a gyerekek felnőtté válása, a családi otthonból elköltözése. Gyakran hasonlítjuk ezt a jelenséget egy madárfészekhez, melyből kirepülnek a fiókák. Ez egy természetes folyamat, mely minden családban lezajlik, így vagy úgy.
Nem könnyű ez a folyamat egyik félnek sem, és komoly feladatokat hoz magával. Ha a szülők oldaláról nézzük a váltást, szembe kell nézniük azzal, hogy a gyerekük felnőtt. Lassan meg kell tanulniuk azt, hogy ez azzal is jár, hogy „a gyereknek” sok mindent egyedül kell megoldania az életben, és ez persze magával hozza a hibázás lehetőségét is. Végig kell tehát nézniük, hogy a gyerekük elindul, bízni benne, hogy jó munkát végeztek eddig a nevelésével, vagy ha nem teljesen, akkor is megállja majd a helyét az életben.
Másrészt, a családi fészek, mely eddig tele volt élettel, kiürül, és ez természetesen magával hozza a szülők kapcsolatának változását is. Eddig lefoglalták őket a szülői feladatok, melyek most háttérbe szorulnak, teret adva másnak, például kettejük kapcsolatának. Megeshet, hogy ez ijesztő a szülők számára, inkább „tartanák otthon a gyereket”, mert az új felállás ismeretlen, kérdéseket, nehézségeket vet föl.
Ezt persze megérzi a szárnyát bontogató gyerek is, aki persze már nem gyerek. Feszültséget kelthet benne szülei ellentétes reakciója, esetlegesen érezhető hezitálása. („Bízhatok benne? Megállja majd a helyét?”)
Előfordul, hogy a családban zajló krízis túlmutat a normatívnak mondható kategórián. Ilyenkor ránézünk arra, hogyan is alakulhatott így a helyzet. Általában azt találjuk, hogy előtte is volt már „elborulás”, egyensúlytalan helyzet a családon belül, vagyis a szerepek nem voltak világosak, jól elhatároltak. Megesik, hogy a gyerekek (vagy csak az egyikük) valahogyan szülői szerepeket vettek fel az évek során, és/vagy esetleg valami miatt a szülők kerültek gyerek szerepbe. Ennek oka lehet például valamelyik szülő betegsége, vagy a kettejük kapcsolatában lévő krízis, esetleg válás, mely során a szülő a gyerekére támaszkodott.
Ilyenkor azon dolgozunk a klienssel, hogy felismerje, melyek valójában a szülei gyermekeként a feladatai, és melyek azok a feladatok, amelyeket megkapott vagy magára vett, de valójában nem az ő dolgai. Arra is van példa, hogy egyszerűen abban kell segíteni a klienst, hogyan kommunikálja a szülei felé, hogy mit szeretne, mire lenne tőlük szüksége ebben az új felállásban. (Azért írok inkább a fiatal felnőttek oldaláról, mert többnyire ebben a helyzetben ők kérnek segítséget.)
Fontos azt látni, hogy ez a folyamat természetes, és minden családban okoz kisebb-nagyobb nehézséget. Idővel azonban általában rendeződik a helyzet, és mindenki csinálja tovább a dolgát: a gyerek, vagyis fiatal felnőtt bontogatja a szárnyait, a szülők pedig megtalálják a helyüket az átalakult családi fészekben.

Mit tehetünk a teljesítmény-kényszeres gyerekekkel?

Iskolapszichológusként kapok olyan megkereséseket szülőktől, pedagógusoktól, hogy a gyerekük/diákjuk hasfájással indul iskolába, gyakran fáj a feje, hányingere van, a korábbiakhoz képest többször lesz beteg. Ilyenkor minden esetben körüljárjuk a problémát, megnézzük, hogy mikor kezdődött, mi történt akkoriban a gyerekkel az iskolában, otthon. Fontos tehát a tünetek mögé nézni, mert szorongást, feszültséget jelezhetnek, és elképzelhető, hogy ezek az érzések az iskolai teljesítménnyel hozhatóak kapcsolatba.

A probléma különböző korú diákoknál fordul elő, egészen kicsiktől kezdve érettségizőkig. Egyik gócpontja az alsós, felsős váltás, azaz az ötödik osztály, amikor a „tyúkanyó” tanítónénik kezei közül kikerülve sokszor egészen más követelményekkel találják szembe magukat a gyerekek. Persze a felvételik környékén is előjöhet a probléma, négy-, hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumba készülve, amikor szintén nagyon hangsúlyosak a jó jegyek, a tanulás. Mondhatja a szülő, hogy ez egy kemény világ, ahol a teljesítmény dominál, és a későbbiekben is akkor fog érvényesülni a gyerek, ha jól teljesít. Az viszont nem mindegy, hogy milyen áron. Azt feltételezem, hogy egy szülő sem szeretne szorongó, tünetelő gyerekeket nevelni. Nem minden esetben helytálló tehát a mondás, hogy teher alatt nő a pálma. Sok gyerek egyszerűen nem bírja el a „terhet”.
Egy nagyon fontos dolog, ami gyakran szóba kerül szülőkkel beszélgetve: a gyerekek fejében sok esetben az van, hogy „engem csak akkor szeretnek, ha jól teljesítek; ha nem hozok haza ötösöket, nem szeretnek a szüleim”. De hogyan alakul ez ki? Több oka lehet:
• Amikor csak a jó teljesítményt díjazzuk egy gyereknél, erre fókuszáltak a beszélgetéseink.
• Amikor büntetjük, ha rossz jegyet hoz.
• Amikor az iskolával kapcsolatos kérdéseink is szinte csak a teljesítményre irányulnak (Mi volt ma a suliban? Írtatok témazárót? Hogy sikerült? Ötöst kaptál? És a többiek?)
• Amikor a teljesítést ösztönző jutalmazási/büntetési rendszert vezetünk be.
• Amikor önmagunk korábbi jó iskolai teljesítményéhez hasonlítjuk az övét.
A fentiek szinte mind szorongáskeltőek lehetnek egy gyerek számára.
Mit tegyünk ezek helyett?
• Díjazzuk a próbálkozását, a kreativitását. Kutatások kimutatták, hogy azok a gyerekek, akiket arra bátorítanak, hogy próbálkozzanak egy feladat megoldásával, és nem szidnak le, akkor sem, ha az nem sikerül, sokkal bátrabban, szívesebben fognak legközelebb is új dologba fogni, így fognak a feladatokhoz állni.
• Biztosítsuk arról, hogy a szeretetünk nem feltételekhez kötött. Akkor is szeretni fogjuk, ha nem ötös lesz a témazárója vagy esetleg nem sikerül a felvételije.
• A büntetés ritkán hozza meg a várt eredményt. Ennél sokkal célravezetőbb, ha dicsérjük a gyereket, ha jól csinál valamit, és nem azt emeljük ki, amikor épp rosszul.
• Tegyünk fel minél változatosabb kérdéseket a nap végén az iskoláról. Pl. „Mi volt a legjobb dolog, ami történt ma veled? Mi volt a legrosszabb? Mi az, amiről ma tanultál, és még többet szeretnél hallani róla? Lehetne-e a holnapi napod jobb, mint a mai? Ha igen, hogyan? Tudok-e ebben segíteni? Mi esett ma jól azok közül, amit a tanító néni mondott?”
• A tárgyi jutalmak (pl. pénz, vagy valamilyen játék) hosszútávon azt eredményezik, hogy a gyereknek csak akkor lesz kedve tanulni, ha azt valamivel jutalmazzák. Magát a tanulást próbáljuk megkedveltetni vele, hogy kíváncsian forduljon az iskola, a tanulnivaló felé, az ne egy „muszáj” dolog legyen neki.
• Előfordul, hogy a szülő a saját be nem teljesült vágyait próbálja a gyerekben megvalósítani. Pl. mindig is szeretett volna sportoló lenni, ezért a gyerekét efelé tereli. Fontos, hogy ezt a szülő tudatosítsa magában, próbálja minél jobban megismerni a gyerekét, és figyeljen arra, hogy a gyerek mit szeretne, mik a saját vágyai. Egy ilyen szituáció is komoly szorongást okozhat, főleg, ha a gyerek látja azt, hogy mennyire szeretné a szülő, hogy (a példánál maradva) sportoljon, és nem vállalható az, hogy megmondja, hogy ő ezt esetleg nem szeretné.
A bevezetőben említett tünetekre figyelni kell, mert mind annak a jelei, hogy a gyerek üzenni szeretne valamit, amit nem tud elmondani. Komolyan kell őket venni, mert belső feszültségre utalnak. Ezek azonban nagyon gyakran odafigyeléssel, sok beszélgetéssel orvosolhatók.

"Felnőttesített" gyerekek

Nemrégiben egy kilencéves kislánnyal beszélgettem, aki arról mesélt, hogy a szülei időnként vitáznak. Először arról beszélgettünk, hogy mit gondol, csinál, érez ilyenkor. Zavartságról, tehetetlenségről, dühről mesélt, majd arról, hogy miután az egyik szülője kivonul a vitából, a másikat kezdi vigasztalni.

Megkérdeztem tőle, hogy ugye, tudja, hogy az, hogy a szülei közötti konfliktust megoldja, nem az ő dolga. Azt felelte, hogy igen, mindig ezt mondják neki, de akkor is, olyan jó érzés, ha meg tudja oldani!
A fenti történetben szereplő kislány a szülei közötti konfliktusban felnőtt szerepbe kerül, amikor próbálja a helyzetet megoldani. Persze nem ő az egyedüli, akivel volt alkalmam együtt dolgozni, és aki hasonló helyzetbe került. Kisgyerekekkel, kamaszokkal, fiatal felnőttekkel is találkoztam már, akik nem élhették meg teljesen a gyerekkorukat. Mert a felnőttesített gyerekek nem tudnak teljesen gyerekek lenni.
Hogyan kerülhet egy gyerek felnőtt szerepbe? Előfordulhat akkor, amikor a szülők között gyakoriak a konfliktusok. Ezt gyerekként nehéz nézni, hallgatni. Megviseli, megterheli a gyerekeket, akik nem bírják a feszültséget otthon, ezért megpróbálnak a szüleik közé állni. Előfordulhat akkor is, ha a gyerek nem volt élesen szemtanúja a konfliktusoknak, de a szülei válása után, a családból távozó szülőt próbálja helyettesíteni. Ezt persze szintén nem lehet. És előfordulhat akkor is, ha valamelyik szülő tartósan beteg lesz, vagy meghal.
Miért káros ez a szerep? Az a gyerek, aki nem az életkorának megfelelő feladatokat kap, vagy vesz föl, a kortárs kapcsolataiban sem tud gyerekként viselkedni. Érettebb a társainál, akik közül így kilóg. Nehezen, vagy egyáltalán nem talál barátokat. Előfordulhat, hogy kimagaslóan teljesít, mert ezzel akarja magára vonni a szülei figyelmét (ahelyett, hogy egymással vitatkoznak). De az is megeshet, hogy annyira lefoglalják az otthoni dolgok, hogy nem tud a tanulásra koncentrálni.
Ha egy kamasz kerül felnőtt szerepbe, hasonlóan nem tudja az életkorának megfelelő feladatokat „ellátni”. Ebbe pedig beletartozik a szülei elleni a lázadás is. Abban a családban, ahol konfliktusok vannak, és ezt a felnőttesített gyerek próbálja elhárítani, nincs helye lázadásnak. Így viszont kimaradhatnak a kamaszkori szárnypróbálgatások, így például a „fiúzás”, „csajozás” is, az ismerkedés az ellenkező nemmel.

Mi történik a felnőttesített gyerekkel, ha ő is felnő? A jó megismert, begyakorolt „villámhárító”, segítő szerepet fogja felvenni a felnőtt kapcsolataiban, így nagy eséllyel a párkapcsolatában is. Olyan párt választ tehát, aki fölött gyakorolhatja a felnőtt szerepét, aki mellette akár kezdettől fogva, vagy szép lassan gyerek szerepbe kerül, akit megpróbál és minden bizonnyal tud is irányítani.

Ezt felismerve, egy fiatal férfi nemrégiben egy párterápián azt fogalmazta meg, hogy neki ez a szerep nem kényelmes, nem szándékosan csinálja, neki sem jó benne lenni. Mit lehet ilyenkor tenni? Bármilyen nehéz is, hiszen a felnőtt szerep jó ideje rögzült, ezt tudatosítva szép lassan megpróbálni a kontrollt kiadni a kezéből, és egyenrangú, felelős felnőttként kezelni a másikat. Ez persze nem könnyű, az is elképzelhető, hogy szakember bevonása nélkül nehezen megy.
Visszatérve a kilencéves kislány történetére, fontos tudnunk, és neki még inkább, hogy bár azt hiszi, nem tudja a felnőtt dolgokat megoldani. Ha szülőként valaki magára ismert a történetben, ne engedje a gyereknek felnőtt dolgok hallgatását, ne várja a gyerek tanácsát, ne tőle várjon vigasztalást! Hagy kapjon a gyerek az életkorának megfelelő feladatokat, hagy legyen gyerek!